Nem akarom látni, mégis szüntelenül őt keresem a tömegben..
Bele akarok nézni azokba a szemekbe.. Érezni akarom azt az illatot és azoknak a karoknak az ölelését..
Folyton győzködöm magamat hogy nem kell és nem olyan fontos, mégis ha meglátom valahol egy pillanat alatt dől romba minden amit addig felépítettem..
Mert vonz magához, mert szükségem van a jelenlétére, mert szükségem van a közelségére, és ilyenkor érzem hogy amíg megvonom őt magamtól, amíg annyira ellenkezek addig én sem vagyok teljesen önmagam..
Kit akarok átverni egyáltalán?
De ha ez tényleg így van, akkor mégis miért kell ennyire fájnia..?

*Tündérke

Aki nézi a szemeidet de nem látja hogy ki vannak sírva, annak nyilvánvalóan nincs melletted helye..

Csak azt akarta hogy a minden lehessen.. és én szívesen oda adtam volna neki a mindent..
közben annyira féltem.. nem tudtam hogy beérné-e azzal a mindennel amit én adhatok neki vagy a végén itt maradnék a semmivel és a megtépázott szívemmel..
 De a lehetőség ami annyiszor annyi időn keresztül várt az ajtóm előtt és kopogtatott, egyszer csak eltűnt.  És azóta is szinte mindent megtennék azért hogy újra csak egy kis lehetőségem lehessen rá hogy beengedhessem.. Ehelyett mostmár annyit tehetek hogy bámulom a csukva maradt ajtót..
És most, hogy már nem akarja és nem kéri, sokkal inkább ő a minden mint valaha is hittem hogy ez lehetséges lehet.

Arcomra erőltetett mosollyal téplek ki a szívemből csak mert te arra kértél..